BodzaVirag blogja

"Abraham Maslow személyiségelmélete valójában az emberi szükségletekre vonatkozik, melyek mint a cselekvés hajtóerői hatnak. Szerinte az emberi lények viselkedését ki nem elégített szükségletek motiválják, és bizonyos alsóbbrendű szükségleteket ki kell elégíteni mielőtt a felsőbbrendű szükségletek kielégítésére sor kerülne.

Úgy véli, hogy az emberek alapvetően öntudatos, önvezérlésű lények, akik szeretetre illetve fejlődésre vágynak.

Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a ciklusosan kirobbanó háborúkat, a gyilkosságokat, de ez nem azt jelenti, hogy ezek az erőszakos emberi természet velejárói.

Maslow szerint erőszak akkor jelenik meg, amikor a személyt valamely szükséglete kielégítésében meggátolják. (A vallási háborúk például, freudi értelmezésben az emberi agresszív ösztönökre vezethetőek vissza, ilyenkor ezek gátlástalan formában kitörnek, a vallásosság mögé történő rejtőzködés pedig egy védekező mechanizmus, racionalizáció, mely segítségével az elfogadhatatlan tudattartalmaknak egy logikus magyarázatot keresünk.

 Maslowi értelmezésben ugyanez az esemény az önmegvalósítási szükséglet kielégítésének meggátolásából fakad, akkor hajtunk végre agresszív cselekedeteket, ha frusztrációt élünk át.

Más szavakkal, azok a személyek, akiknek az alacsonyabb rendű szükségleteinek kielégítése, például a biztonsági szükséglet, akadályozva van, önmagukat erőszakos cselekedtek révén védik meg. Végeredményben tehát az emberek nem azért erőszakosak, mert ez örömet szerez számukra.

Maslow elméletének megfelelően, általános típusú szükségletek léteznek (fiziológiai, biztonsági, szeretet és megbecsülés), melyeket ki kell elégíteni ahhoz, hogy a személy nagylelkűen, egocentrizmus nélkül tudjon cselekedni.

A szükségletek mint előfeltételek hatnak, rendelkezünk minden adott pillanatban egy domináns szükséglettel, amelynek maximáis hatása van a viselkedésre.

Maslow az embereket mozgató szükségleteket 5 kategóriába sorolta, melyeket hierarchikus szerkezetűnek képzelt el. A hierarchia alsó szintjén levő szükségletek már az állatoknál is megjelennek, míg a felsőbbrendű szükségletek kifejezetten az emberre jellemzőek.

Fiziológiás szükségletek
A legalapvetőbb szükségletek, olyan elemekhez kötődnek, mint levegő, élelem, alvás, víz stb. Amennyiben ezek a szükségletek nincsenek kielégítve, betegnek, ingerlékenynek és kényelmetlenül érezzük magunkat, fájdalmaink vannak, ezek az érzések a minél hamarabbi homeosztázis visszaállítására irányítanak bennünket. Maslow szerint más dolgokra való (munka, szórakozás stb.) gondolás, más tevékenységek kivitelezése kizárólag ezen szükségletek kielégítése után történhet.

Biztonsági szükségletek
Mind az állatvilágban mind az emberek esetében alapvető szükséglet az, hogy biztonságban érezze otthonát, saját magát és utódait. Evolúciós szempontból a faj- és az egyedfenntartást jelöli, éppen ezért szoros összefüggést mutat az agresszivitással. Az agresszivitás az etológusok magyarázatában nem más, mint saját magunk vagy a faj biztonságát célzó eljárás. Állatoknál táplálékszerzésnél, utódok létrehozásakor, saját, illetve utódok testi épségének megvédésénél kerül sor agresszióra. Ilyen esetekben a hangsúly a biztonság fenntartására irányul, mivel hatalmi harcoknak is az a végső célja, hogy a faj legerősebb tagjai kerüljenek a csoport élére, illetve ezek nemzenek utódokat.

Az emberek esetében a biztonsági szükségletek az otthonra illetve a családra terjednek ki. Amennyiben valaki veszélyeztetve érzi saját vagy családtagjai biztonságát, ez a szükséglete válik uralkodóvá. Azok a gyermekek például, akik otthon erőszakot élnek át, nem tudnak elmozdulni a hierarchia felsőbb szintjeire, mivel állandóan a saját biztonságukra gondolnak. A társadalmi elszigetelődésnek egyik oka lehet a biztonság hiánya, éppen ezért főleg a nagyvárosi emberek gyakran fordulnak a vallás irányába, mivel itt legalábbis a halál után egy biztonságos világot ígérnek.

Szeretet iránti szükséglet

Ez a szükséglet magába foglalja a valahová való tartozás igényét. Az emberek alapvető kívánsága, hogy valamilyen társadalmi csoportosulásokhoz tartozzanak: iskolai baráti társaság, vallási csoportok, klubok, család stb. Szükségünk van arra, hogy úgy érezzük, mások szeretnek és elfogadnak minket.

A szeretet iránti szükséglet alapjait mind a pszichoanalitikus iskola, mind a behaviorista iskola képviselői kutatták, a központi kérdés a gyermeki ragaszkodás kialakulásának mechanizmusa volt. A behavioristák szerint a gyermek azért kezd el ragaszkodni a mamájához, mert ez mint másodlagos megerősítő van jelen az életében, az édesanya elégíti ki a primer szükségleteket (élelem, biztonság stb.) és ennek következményében alakul ki a ragaszkodás. Freud szerint a ragaszkodás egy alapösztön, mely már a születés pillanatában hat, és a velünk hasonló egyedek irányában nyilvánul meg.

(Köhler majmokkal végzett kísérleteivel vizsgálta, hogy a két ellentétes nézőpont közül melyik takarja a valóságot. A kis majmokat születésük pillanatában elválasztották anyjuktól és egy olyan ketrecbe helyezték, melyben egy "szőranya" és egy "drótanya" volt elhelyezve. A kismajom táplálékot mindig a drótanyán kapott. A kísérletben azt vizsgálták, hogy mennyi időt tölt az egyes bábukon. Az eredmények azt mutatták, hogy a nap nagy részét a kismajom a szőranyán tölti, gyakorlatilag csak enni jár át a drótanyára. Amennyiben a behaviorista álláspont bizonyult volna igaznak, akkor a kismajom a drótanyán kellett volna töltsön több időt, mivel ez biztosította a táplálékot. Mivel nem így történt, arra következtethetünk, hogy a saját fajtársainkhoz történő ragaszkodás mint alapösztön jelenik meg, nem kapcsolódik különböző megerosítésekhez.)
A reklámok általában kihasználják ezt a szükségletet, a valahová való tartozás szükségletét, mivel akár cigaretta-, akár kávé- akár sörreklámról van szó, az embereket mindig társas környezetben jelenítik meg.

Megbecsülés iránti szükséglet

A megbecsülés-iránti szükséglet két típusát különíthetjük el. Az első az önmegbecsülés, mely a feladatok teljesítéséből illetve a kompetencia érzésből fakad. A második típusa a környezet részéről nyújtott figyelemre illetve elismerésre vonatkozik. Minden ember számára fontos, hogy kompetensnek érezze magát, s összefüggően a szeretet iránti szükséglettel elvárja, hogy mások odafigyeljenek rá - ez hatalmat biztosít számára. Gyakran előfordul, hogy azok a személyek, akiknek az összes alsóbbrendű szükséglete ki van elégítve, de a megbecsülés, hatalom iránti szükségleteik valamilyen módon akadályozva vannak, olyan tevékenységekben keresnek kompenzálást, mint az autóvezetés; gyorsan és agresszíven vezetnek, ilyenkor kompetensnek érzik magukat: "Figyeljetek rám, én mindenkit meg tudok előzni".

Önmegvalósítás iránti szükséglet

Az önmegvalósítás iránti szükséglet alapvető kívánság arra, hogy állandóan jó és még jobb eredményeket érjek el, jobb legyek másoknál és érjek el mindent, amit valaki képes lehet elérni. Az emberek szükségét érzik annak, hogy valami maradandót alkossanak, ehhez megpróbálják maximalizálni potencialitásaikat, és olyan elfoglaltságokat keresnek (munkahely, hobby), melyek a legtöbb lehetőséggel kecsegtetik. Összefoglalva, maradandót úgy tudsz alkotni, ha írsz egy könyvet, gyerekeid lesznek vagy ültetsz egy fát."

Ezért nekem ez egy kicsit bonyolultabb, de erről majd legközelebb :-))

Ha havi mérleget készítenék, nos… a januárhoz képest siralmas.

Kevesebbet írtam, jóval kevesebbet olvastam, tanultam.

Ez a februári április, amelynek a fiatalok és a természet közelségében, pláne a természetben élők úgy tudnak örülni, hát engem bizony megviselt, minden porcikám sajgott a fejemtől a lábamig. S nemcsak a végeken tombolt a fájdalom, de az epém (vagy májam) is rendetlenkedett, mint egy lebabázás előtt álló asszony, se az ülés, se az állás, semmi nem volt jó, mert felfúvódott hasam nyomott az összes létező pozitúrában, még állva lett volna a legjobb, de azt meg a lábam nem bírta.

Újabb gyógyszer. Ez már a 7. vagy a 8.?

Időpontot az újabb ultrahangra persze már márciusra sem kaptam, de az orvosnő rendes, aranyos volt, menjek be „csak úgy” a jövő héten.

Az az igazság, hogy szarok én a vizitdíjra, oly mindegy már, ha az embernek nincs pénze, most 600 ft-tal több adósság (mert min. havi kettőt igénybe veszek), de legalább eljutna az ember az orvoshoz, nálunk azonban pl. a reumára (is) időpontot kapni képtelenség, az a sok sorbaállás, várakozás, sokszor a guta majd megüt.

Magam sem értem, hogy miért, hisz olvashatok is a végtelennek tűnő várakozásban, s mégis!

Azt hiszem, mindenben a feleslegesség, az ésszerűtlenség dühít.

A múltkorában, amikor a régi naplóim lapozgattam, felfedeztem, hogy már huszonévesen mennyire szerettem Pascal Lainé Elforradalom című regényét, pedig akkor még közel sem éltem át annyira a bőrömön, mit később, de már sejthettem a jövőm J.

Ez egy francia regény, 1968, a diákmegmozdulások után, játszódik, egy fiatal pasi egy vidéki város iskolájába megy filozófiát tanítani (munkásgyerekeknek). 

".. kicsit pénzszűkében vagyok...    Vagy legalábbis nem kapok eleget ahhoz képest, hogy mennyit vesződöm. Nem is vesződöm, hanem unatkozom. Nem munkabér kellene nekem, hanem kártérítés a rosszkedvű napjaimért.  ...
.... Minél kevésbé hasznos valaki, annál jobban kellene fizetni; mert súlyos dolog a hasznavehetetlenség terhét hordozni, ha az embernek kötelességévé teszik...

 "nem tudom, ki vagyok. Csak egy dolgot tudok magamról: hogy a boldogsághoz semmi közöm. .......(..) Először is az tesz boldogtalanná, hogy nem szeretem magam olyannak, amilyen vagyok. Egész másról álmodtam. Valójában nem is tudom miről, de másról. Mivel nem szeretem magamat, igyekszem hát valahogy eltűnni, megszűnni. Például, olyasmit csinálok vagy olyasmit segítek elő, amit utána megbánok.Minthogy nem fogadom el magamat olyannak, amilyen vagyok, mondhatnám magamnak, hogy az lenne a legokosabb, ha igyekeznék megváltozni, ha igyekeznék azzá lenni, ami akarok, és nem gyötörném magamat fölöslegesen. Nem szeretem ha magam miatt gyötröm magamat.

De először is nem tudom, hogy mi szeretnék lenni; aztán , még ha tudnám is, még ha az is lehetnék, biztos, akkor se lennék elégedett; s ez ugyanaz. ....

Ez a bajom; és ahogy mondják, a "kor betegsége"; az elforradalom: a nyugtalanság és a bírálat ellentmondásokkal teli felbolydulása; oly mélységes s oly általános talán ez a nyugtalanság, ez a bírálat, hogy maga sem menekszik meg saját maró anyagától, felemészti az önmagán való töprengés ,és elforr, eltűnik."

Minden szava igaz, erre mondják azt, én is írhattam volna.Szerencsére voltak olyan időszakaszai az életemnek, s a munkámnak, amikor hasznosnak tudtam magam.

Vagy az is áltatás lett volna?

Búval bélelt délután.

Én búsítottam meg magamnak, mert előszedtem a régi naplóim.

 Nincs meg mind, hál’isten :-).

Múltba révedés

24 éves vagyok, pár napja jött velem szembe a férjem s az akkori legjobb barátnőm, kézen fogva.

Éreztem én, hogy valami nincs rendben a szerelmetes családi fészekben, félszavak, rezdülések, fintorok, faggattam is, de azt kaptam a képembe, hogy hülye féltékeny vagyok.

Oh, igen!! Órákig nem tudtam megszólalni, miután így szépen szembe találkoztunk, pont a barátnőm munkahelyére mentem, hogy meglátogassam őt.

 De az egész család odajárt...:-)

 Aztán pár nap múlva kezdetét vette a napló-folyam.

A vergődések vergődése.

Több oldalon keresztül.

Pokoljárás.

És már akkor is Simone de Beauvoir-t olvastam J

„ápr.22.Az ember összeolvas mindent, érti, elfogadja, és még se ér semmit, itt van pl. S.de B. könyve, a Megtört asszony. Ha egy nő a férjére teszi fel az életét szükségképpen belepusztul, s ez nem is fizikailag értendő elsősorban.

 De B. 40 feletti volt, én meg 24 vagyok!

 Következésképp: nekem túl kell élnem ezt, s méghozzá úgy, hogy a javamra váljék.

Meg kell szabadulnom az illúzióimtól.

Én az életem egy másik ember életére tettem fel, mindent rajta keresztül néztem, vele láttam, vele érzékeltem.

 Ő volt a legfontosabb, és így én a lényemet feloldottam benne…

Ápr.23. Ijesztő éjszaka volt ez a mai. Egészen parlagi módon martuk egymást.… A fájdalom megkeményedett bennem, és egész belülre került, de talán ezen az éjszakán voltam először kicsit boldog, és végképp letisztázódott bennem, hogy már én se akarok élni vele.… tele vagyok sebekkel, nagyon mély, nagyon fájó sebekkel, s ezt már sem én, sem más soha nem tudja kihevertetni velem.

”Ápr.24.Azt hiszem kimerítettem a teljes érzelmi skálát, ami csak létezik, de a legrosszabb ez, ez az iszonyatos hideg űr „összekoccannak a molekulák” , ennél még a gyűlölet, a düh, harag, bosszú érzet is jobb volt. Csak ülök és nézek a semmibe, nehéz megmozdulni, szavakat mondani, az agyam sem jár, üres és hideg minden…. Most lenne jó meghalni, nem megölni magam, meg nem is az elkeseredéstől, hanem csak úgy lefeküdni és kimúlni”

Ápr.26.Azt hiszem életem első berúgása, elég kibogozhatatlan az írás, ha jól emlékszem szózatot intéztem hozzá egész éjjel, nem volt rövid:-) Másnap nyögtem.

„Máj.2.Az első nap egyedül. Mit érzek? Semmit, a nyugtatók megtették a hatásukat. Valahol mélyen, legbelül azért azt érzem, hogy iszonyatosan megvetem, hogy ezt meg tudta csinálni velem. Egy gyenge, jellemtelen alak számomra, semmi több, egyszerűen undorodom tőle, a nagy lelkétől, a nagy eszméitől, a gennyes tetű alkatától. Gonosz, gonosz, gonosz, szar, önző alak. Egy szemét, egy senki, egy nulla. Megfojtott, megölt.”

Két nap múlva: nem tudok élni nélküle, majd megint a harag, bőgés minden mennyiségben, nagy érzelmi cunamik, vulkánok, földrengések, hurrikánok, s ez így ment pár hónapig, közben, annyira nem éreztem valónak magam, szabályosan nem éreztem a létezésem, van-e testem, én vagyok-e én, hogy más testéhez bújtam, na ettől aztán jött az önvád, jól lekurváztam magam, a férjem vádja „oda a tisztaságod”, hű de gennyes duma.

Aztán kb. nyár végétől a következő tavaszig, még próbálkoztunk az együttéléssel, de csak nem ment.

S én magamra maradtam a két kicsi, pici gyerekemmel.

Ezekben a nyári zaklatott hónapokban sokat vizionáltam, hogy milyen lesz a jövőnk, egyiket cipeltem, másikat vonszoltam, a szatyrok lógtak rólam mindenhonnan, jó messze volt a lakásunktól minden közlekedési eszköz, fent a hegyoldalban, s három külön helyen az óvoda, a bölcsi illetve a munkahelyem.

30 év távlatából azt mondhatom, hogy alapjaiban ingott meg akkor az életem, akkor pecsételődött meg a sorsom, bár a hatása csak évek múlva jelentkezett igazán, a hatalmas, kielégületlen szeretre-vágyásomban, a kapcsolatokba való esztelen fejesugrásokban, s az igazi mentális mélypont 12 év múlva, addig csak rakódott, rakódott a sok feldolgozatlan teher, amire jó kis Nagyidai cigányok módon még magam is rátettem. Igen, most jut eszembe, hogy ekkor jelenik meg az alkohol s a nyugtató, ami később még vissza-visszatér.

De ezzel nem azt mondom, hogy ő az oka, nem, az régebbi lehet, valahol ott, hogy miért tettem fel ennyire a társra az életem?! Mi alakította ezt ki bennem? Ez az igazi bibi, ezt kéne kinyomozni. Önmagában nem a szexuális hűtlenség zavart meg, az előfordult előtte is, hanem a mérhetetlen bizalomvesztés, a hazugságok özöne, a hülyének nézés, a semmibe-vevés, ezt éltem át mérhetetlen megalázottságként, s talán ez az oka, hogy soha többet nem volt ilyen hosszú – pedig ez csak 7 év volt - kapcsolatom.

Átvertek még jó párszor, meg is vertek, de azonnal berekesztettem, nem tudom elviselni a hamisságot, az erőszakot, se a testit, se a lelkit.

Nem vagyok freudista, de az biztos, hogy ha jobb vagy más nevelést, vagy jobb géneket, vagy a jóisten tudja mit, de szilárdabb érzelmi alapokat kapok, akkor másképp alakul minden. Ha nem falom azt a sok egyéletenátszeretni, meg feláldozni magunkat a szerelmünkért vagy a gyerekünkért (persze fiú az illető) könyvet, de hát ezek vannak többségben, ill. voltak akkor.

Hol rontjuk el a lányokat, nőket, hol kap gellert az önbizalmuk?

 Mi ez a mérhetetlen szerelem-vágy?

Miért ez lesz a legfontosabb, hisz volt nekem szakmám, diplomám, munkám, s mégis ez a központi legfőbb kérdés.

S miért ez a barátnő-szindróma a pasiknál, mert nem egyedi eset az enyém, tipikus, sajnos.

Megkérdeztem egyszer egy férfiút, aki ugyanezt tette a feleségével, „mert dupla élvezet, a lebukás veszélye miatt” - válaszolta.

Én nem téptem meg a barátnőm, ő is megszenvedte, s tényleg szerelmesnek tűnt, nem valami kicsinyes női praktikából kavart be.

Itt aztán félbeszakadt a meditálgatás… majd egyszer visszatérek rá.

Közben csütörtök lett – felfaltak a hétköznapok, elsodort, eltaposott a mindennapi tevékenységek hernyótalpa, na meg a Hivatali jelenések.

Észbontóan fáradékony vagyok, ez nem normális!

Voltam közhasznú munkára való toborzáson is, ajánlottak 11 főnek adminisztrátori, 30 valahánynak takarítói, meg más egyéb állást, diplomásoknak semmi, pedig mi is voltunk jópáran a kb. 200 fő szociális segélyen levőből.

Láttam egy említésre méltó filmet: A nő ötször, kellemes, finom, fanyar 5 filmetűd, azt hiszem megnézem még egyszer.

A Moulen Rougetól felállt rajtam minden szőr, nem sokáig bírtam. Borzalom!

Az utolsó nyári nap (ha jól emlékszem a címére, András F. rendezte) érdekes volt, a Cserhalmi által alakított figura az ex-férjemre emlékeztetett, meg az az egész elbaszottság...tényleg csak a nők érnek még valamit. "nyírják csak ki egymást, mi mindenképp jól járunk" - dünnyögi spicesen az egyik női szereplő.

A sok elvetélt, meghasonlott pasi, ahogy állandóan váltják a világot - jó részegen, búsongva, mellet verve,egymásnak esve, erőszak, vér, s még felakasztani sem tudja magát, még azt is elhibázza... jó kis rendszerváltós film :-).

 A nők elé is tehetném ezeket a jelzőket, igen... csak hogy hol a hatalom, az irányítás, kinek a kezében? Mit tehetnek a nők? legalább elmennek, kilépnek ebből.

Már amelyik.

Ezt is szívesen megnézném még egyszer.

Ezekben a napokban mintha kevesebbet is olvasnék, Hamvai Kornél A prikolics utolsó élete című regényét teszem épp magamévá, hmm érdekes, jó, de imádja a hosszú mondatokat, néha beleveszek egy-egy folyamba, fura könyv, szép a nyelve, zsongító.

Közben a Szomjas oázis novelláit is olvasom.

És blogokat, de a számítógépen való olvasást nem bírom sokáig, megfájdul a szemem hamar.

Tegnap kimehettünk volna a kedvenc falumba, F.-nek egy kis munka a jó levegőn, ráfért volna, nekem egy barát, ölelés, összebújás, csend, de nem jött. Már dühöt sem érzek, csak a reménytelenség, megbízhatatlan, mint az apja. Hoppá! Lehet, hogy ezért álmodtam ilyeneket?

L. kicsit nekem esett szombaton, hogy én csak magammal törődöm, igen, kedves vagyok, meg megértő, de csak felületesen, mert nem érdekel igazán senki mélyen. Lehet. Kiment alólam az élet, ez a két probléma – a jövőtlenségem és a testvére jövőtlensége – kiszív belőlem mindent.

 Lépjek! – mondja. De merre? Nincs út. Egy mélységes mély kút alján kuporgok, kötél nélkül kimászni?

Voltál már rosszabb helyzetben is – replikáz. Igen, de akkor voltak utak, választási lehetőségek, most nincs benne szerepe az Én-nek, kívül állnak az okozók. 

Érzem az elidegenedésem, de ezzel együtt igaztalannak tartom a vádat. S előjön a „bezzeg régen”, régen mertem kockáztatni a felelőtlenségig (hát igen, én mindig megkapom a „vétkeim”.) Régen? Régen fiatalabb is voltam, más ám úgy létezni, hogy az embernek nem napi vendége a halál, a minek?

Kenyeret pirítottam, az illata belengi az egész lakást, a gyerekkor tolul fel bennem. Ez kellemes. Miért? Szegények is voltunk, vertek is néha, sötét pincében is térdepeltem kukoricán, s bár vannak nyomasztó emlékeim, de összességében mégis inkább jó.

Miért?

Talán, mert az ember nincs tudatában a végességnek, sokkal inkább az egészhez tartozónak érzi magát, miközben nagyon is az elkülönülésén „dolgozik”, ábrándozik, tervez, s ennek az álmodozásnak még végtelen tere és ideje van. Még bárki lehet, csak a fantáziája, a „műveltsége” szab határokat, de az is egyre tágul, s aztán megfordul az egész, s az öregedés nem más, mint a lehetőségek beszűkülése, majd elvesztése, pláne, ha erre még a „külvilág” jó alaposan rá is tesz: eltörik a lábam, s kibicsaklik az egész életem (jó, van más is, de az egzisztenciális semmibe hullásnak ez az oka).

 Ha valaki megélte az életét, akkor talán természetesnek, szerves odatartozónak érzi az elmúlás folyamatát is, de ha örökké szakadék volt a vágyott és a megélt dolgok között, akkor ez egyre halmozódó veszteség-tudat.

(Ebbe tényleg meg lehet zakkanni, az alattam lakó ezerrel üvölteti a zenét, a talpamban is érzem az egész dobogást, s közben fúrnak is, borzalom ez a zene, bár nekem főleg a basszus jut belőle.)

Anyám, most  techno megy: el kell mennem itthonról. Így nem lehet se olvasni, se tanulni, egyáltalán semmit se, kezdek megérteni minden bekattant embert.

 Mérte azt valaki, hogy az elmúlt 150 évben mennyivel zajosabb lett a világ, s hogy hat ez az egyén idegrendszerére?

 Közben péntek lett.

Nem volt nagyon kedvem írni, nem volt miről, így aztán már nem is emlékszem, mi történt 2 nappal azelőtt: a verkli.

Ami új: végre megint tanulok, nem sokat, még nem kapott el igazán a heve, de kényszerítem magam.

Befejeztem a Mandarinokat, az Isteni téveszmét, megajándékoztam a barátnőm, aki tegnap nálam járt a Bodzagőzzel.

Valamelyik éjjel megint annyira belém hasított a mi lesz veled?- , hogy órákon át töprengtem, s csak újabb altató kapcsolta ki az agyam.

Megriadtam, ahogy elolvastam a toxikológiai vizsgálatok hivatalos eredményét. Ezek szerint Heath Ledger váratlan halála baleset volt, "szándékolatlan gyógyszer-túladagolás”, hát én is szedek jó párat, igaz, mind a háziorvosom írja fel, bízzunk benne, csak tudja, mit csinál!!

Milyen fura ez, időnként nem bánnám, ha szép csendben elhunynék, máskor meg totál féltem a kis szaros életem.

Az egyiket az az Osváth-féle gondolat motiválja, hogy nem a mennyisége, hanem a minősége számít az életnek, s hát valljuk be, az – a minőség - évek óta csak mocsárlét, a másikat meg az: hogy tutira van még valami dolgom a világban.

De mi?!! 

Kapok egy szörnyű e-mailt, cigányellenes, primitív, gyűlölködő, bugyuta, küldjem tovább…egy frászt, helyette írok a küldőnek, eltévesztette a házszámot, bár rokon, de nem nagyon ismerjük egymást, bemutatom magam 3 mondatban.

Valamelyik nap órákon át fórumokban, blogokban olvasgatok, nem kéne, mert mellbevág a tengernyi indulat, gyűlölet. Annyit hivatkoznak itt az Árpád-vonalra, hogy utánanézek az Árpád-házi királyoknak.

Vér, gyilok, hatalomért minden, szép kis történelem, ja és csupa-csupa orosz, kijevi, német, lengyel, bizánci stb. feleség, hígult rendesen az ősmagyar, tökös vér, de hát persze a hím, a szent ősmagyar sperma számít, ámbár az utolsónál azt a békát is lenyelték, hogy apus kétséges, mert anyus más ágyában is hált. Helyes, kapjátok be, nyugtázom -  nem éppen úrinő módjára.

„Haza és Isten legyőzhetetlen páros, ők tartják az elnyomás és vérontás minden rekordját.” – mondta Luis Bunuel. (sajna nem tudok n-t kis hullámmal a tetején produkálni).

Elkap a vásárlás mámora (nagyon ritka madár), eszetlenül (relatíve, vagyis csak saját anyagi lehetőségeimhez mérten) költekezem, de olyan jólesik egy 10 éves fiúnak vásárolgatni. Öröm. S mekkora öröm, ahogy örül az ajándékoknak.

Felbukkan egy általános iskolai barátnő – jaj, de jó!

Az elnöknő – jaj, nagyon amerikai!

A szólás szabadsága – egészségügy, na ez nagyon magyar, kicsit mindenkivel egyet is értek, aztán meg nem is  (sajna nem az elejétől láttam), de nem lettem döntésképesebb.

Vannak dolgok, amiket nem szabad kitenni a piac kényének, ami a közösség (állam) feladata, változatlanul az északiak (finnek, svédek) a szimpatikusak.

Tadics nyert.

Az ég szürke, sötét, a házak is azok, momentán színtelen a világ(om).

A libidóm is halott, téli álmát alussza.

Gyors mérleget készítek a januárról, elég siralmas.

Emberi kapcsolatok: teljesen lenullázódott, egy húsvér barátnő a maga valóságában, a többi virtuális.

Család – 2-2 F. ill. L. – egyes.

Tanulás: csak január első hete, karó!

Munkakeresés: görbül, találás: mínusz tartomány.

Olvasás: 10 könyv, ebből 2 folyamatban.

Társadalmi közérzet. Szar.

Egyedi: hullámzó, néhány örömteli pillanat, sok kétségbeesett.

Önkifejezés: ez a blog, azért ez némi haladás az előző hónapokhoz képest.

 Feladat a jövőre: mozdulni, tanulni, ki ebből a tetszhalott állapotból!

„… az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti."

( W.S. Hamlet).

Na ja!

Vagy:

„Az, akiben csak a vágy él, de nem cselekszik érte, pestist lehel magából.” (Blake)

Bizony, bizony.

Pihentetőül megint Burgesst olvasok, a Gépnarancsot. Szép kis pihenő J!

 A probléma érdekes, de a stílus most fáraszt.

jan.31.

Kész, végem, a mai napom megint az aggodalom jegyében telik.

9-kor felhív F., hogy feljön a fogorvos előtt. Neeeee!!! Nem akarom, hogy a múltkori ismétlődjön.

Jó, akkor utána – mondja.

Gyűlölök várni, utálok, pláne olyanokra, akik aztán nem is jönnek, vagy másképp jönnek. Lehet, hogy peches vagyok, de ezt többnyire férfiak teszik. Én, ha azt mondom, hogy megyek ekkor és ekkor, akkor az úgy is van.

Istenem, hányszor lestem léptek, kulcszörgés, taxi zaját, és csak nagyon-nagyon régen volt ez a várás örömteli, izgatott, hosszú évek (évtizedek) óta már csak rettegés.

Szerelmeket várni valaha izzó vágy, repülés volt, aztán lassan átváltódott a félelembe, az aggódásba, majd egyenesen abba, hogy ne is jöjjön.

A félelem szivárgott a pórusaimba. Nem kell kapcsolat, nem és nem.

Utálok félni, megalázó félni!  De nemcsak szerelmek tették ezt, hanem hímnemű rokonok, az utóbbi években pedig főleg F.

Tegnap azt mondta az orvos, hogy magas a vérnyomásom, pedig szedem a gyógyszert, milyen lehet most?

Érzem ahogy az agyam lassan szétdurran, ennem kéne, s beszedni a gyógyszert, de görcsbe rándult a gyomrom, hányingerem van.

Meg bűntudatom, bűntudatom, mert a gyerekem jötte ennyire kiborít.

Nem, le kell feküdnöm, mert leszédülök innen a székről.

Miért, miért?

01.  február

A tegnapi nap, ahogy az várható volt, kihullott az idő rostáján.

Hiába dőltem le, az agyam csak járt, inkább felkeltem, betettem egy Bob Dylant, s pakolásztam, mosogattam,  majd megint vízszintbe helyeztem meggyötört magam.

Az idővel nem volt gond, F. megérkezett, a sörszag megcsapott, s a kezében lévő két sör látványa erős jobbhorogként hatott, padlóra küldött, nem volt nehéz, hisz már amúgy is rogyadoztam.

Kedves volt, jókedvű is, de én nem. Nagyon nem.

Igyekeztem visszafogni magam, nem prédikálni, papolni, de a düh, az elkeseredettség tombolt bennem.

Hozott nekem sütit, túrórúdit, tejet, adott pénzt, de hiába a kedvesség, reggel 9 óra óta az agyam csak a pánikolásra volt beállítódva.

 Semmi nem változik, megkövült ez az állapot.

-          Nem vagyok részeg, anyuuu, csak nem aludtam 36 órája.

Abbahagyta a gyógyszert, csak úgy, amit nem lehetne, mert hónapokig kellett volna szednie, s fokozatosan leállni vele.

-          Látom, ideges vagy, megyek is, csak elszívom ezt a cigit, megiszom ezt a sört.

Három óra múlva elindult.

Megkönnyebbültem-e?

Igen, de szétmart a bűntudat. Utáltam magam, hogy nem tudom szeretgetni, hogy nem mentem le vele a piacra, sőt, moziba is hívott.

Na, ugyan oda egyébként sem szívesen mennék – az Órákat láttam utoljára, nekem minden mozi rettenetesen hangos - , de még az utcára is szégyellnék kimenni egy dülöngélő, harsány részeggel.

De ettől is szégyellem magam, hisz a gyerekemről van szó.

Régebben bármilyen részeget el tudtam viselni, többé-kevésbé kezelni is, de a saját szülöttem nem. Már nem. Na, meg az apját sem, szörnyű volt, ha ivott, mondhattál neki bármit, szenvedett. Látványosan. Lelki önkínzások, nagy lelki maszturbáció, s a másik lelki terrorizálása.

Van annyi valóságismeretem, hogy tudom, az ország fele iszik, ivott is mindig, és álszent se vagyok, én is beleestem ebbe anno, most sem vagyok absztinens, de kordában tartom: én vagyok az úr, nem az alkohol.

Elment, integettünk,  s én is „menekültem”, bele az alvásba, agyamnak altató általi kikapcsolása az is a függőség egyik formája.

Nyár végén pszichológust keresgéltem, magamnak, ha már azok nem mennek, akiknek inkább szüksége lenne rá, akkor megyek én, hogy megtanuljam az ő kezelésüket, s azt, hogy ne őrlődjek fel ebbe az egészbe.

De fel kellett ismernem: erre végképp nincs pénzem.

Mi az, ami a legrosszabb állapotban van kis hazánk lakóinál?

A lelkük és a foguk.

S mi a két legdrágább szakorvos?!!

Estére jobban leszek, megnézem az MTV 1- en a beszélgetést.

 A la carte.

Csak egy nő – Gönczöl katalin -  és 6 férfi (köztük Parti Nagy).

Megnézem a régebbi műsorok vendégeit is, maximum 2 nő volt (az egyik szinte mindig énekes vagy divattal kapcsolatos), de sokszor egy.

Ez egy hímsoviniszta ország – állapítom meg újra és újra.

Befejezem a Gépnarancsot.

Az alvásra várva kavarog az agyam, képek villannak be a tudat módosításairól: alkohol, média, drog, Ludovico-eljárás, az altatóm hatni kezd, de jó, F. messze nem egy Alex, sőt, jó lelkű, de valami mégis csak van az agyával, homloklebeny az irányító, melyik is az, ami az érzelmekért, dühért felelős…, az altató öli a memóriám… miért, miért csak egy nő volt….